Most megpróbálom teljes valójában megfogalmazni, hogyan is éltem meg az elmúlt két hónapot, lehet picit nehéz lesz, meg érthetetlen, meg összefolyt, de komolyan mondom, néhány pillanatban én is teljesen szétestem, és azt sem tudtam mi van. Nem tudtam, képes leszek-e végig csinálni anélkül, hogy csak úgy kirohanjak a saját életemből.

Viszont jelentem, túléltem, sikeresen, minden vizsgám megvan és most épp süttetem a hasam itthon - igazából a nap nem is süt, de fogjuk rá, hogy azt csinálom. Még hátra van a 3 hetes kórházi gyakorlatom, de majd azt is valamikor megejtem, most viszont szükségem van pár nyugodt hétre, amikor nem csinálok semmit, illetve csak elvagyok, élek, olvasok, filmet nézek egész nap.

Azt hiszem, említettem, hogy az első szemeszteres vizsgáimból az anató nem sikerült, tehát azt is most kellett újra letenni, a második féléves vizsgaidőszak utáni pótidőszakban. Nyugodt voltam, mert kis naivan elhittem, hogy a második féléves vizsgáim majd olyan simán sikerülnek, hogy csak, és akkor már csak utána a mozgásrendszerre kell hangsúlyt fektetni, azt meg 14 nap alatt meg is tudnám enni. Sajnos nem így történt. Valamit nagyon rosszul kezdtem csinálni, és a zsiger anat vizsga is bukta lett elsőre, a hozzá tartozó részletes embrioval együtt. Azt éreztem, hogy most fulladok meg. Borzalmas volt, nem tudtam, hogy mit kellene máshogy csinálni - hiszen azt gondoltam, hogy az első féléves után már nem érhetnek meglepetések, hát de. Pofoncsapások, pofoncsapások mindenhol. Viszont az volt a szerencsém, hogy nővérem, meg apuék is bíztattak, hogy meg tudom csinálni, nem beszélve a barátokról, akik egy percre sem hagyták, hogy magamba roskadjak. Igen, utána sikerült összeszedni magam, átmentem fizióból, de aztán a biokémia ismét elvágta a számításaimat. Egyetlen kis buta genetika kérdés miatt - jelzem, 80 emberből úgy 60-an mentünk pótvizsgázni...
A rendes vizsgaidőszak után volt 2 hét szünet, aztán jöhettek a pótvizsgák. Az a 2 hét volt a legnehezebb - az is bőven sokat rontott a helyzeten, hogy már elég régen nem voltam otthon, rettenetesen fáradt is voltam már -, de mégis minden reggel 6-kor felkeltem, és tanultam, és tanultam, még evés közben is tanultam, és meglett az eredménye. Komolyan, nem hittem már magamban, hogy képes leszek rá, de képes voltam.
Ezek után meg egyszerűen csak tudom, hogy nincs lehetetlen, mert ha nagyon akarom, és teszek is érte, megcsinálom.

Bizonyos szempontból kellett ez a sok pofoncsapás, kellett néha azt érezni, hogy a hullámok összecsapnak a fejem fölött, hogy megfulladok; hogy nem látom a fényt az alagút végén, mert tényleg, voltak olyanok, hogy csupa szerencsével, kevés tanulással átmentek mindenből, de én így meg jobban tudom értékelni azt, ami bennem van, azt amire képes vagyok. Megtanultam, hogy még véletlenül sem szabad magam a szerencsére bízni, mert úgy is csak a balszerencse lenne meg. Megtanultam, hogy nekem nincs meg az a képességem, hogy kétszeri elolvasás után minden megtud maradni. Nem, nagyon rá kell ülnöm a dolgokra, de akkor is megéri, mert majd azzal fogok foglalkozni, ami az álmom, és mi motiválhatna jobban mindenben, hogy akkor majd elérem a célom, és azt csinálhatom, amit szeretnék, amitől boldogabb, egészebb leszek.
Persze, sokszor volt, hogy fogtam a fejem, hogy miért is kellett nekem az orvosit választani, miért nem mentem valami humán szakra, aztán rá kellett jönnöm, hogy ez az, amit akarok, mert az írást, olvasást emellett is lehet csinálni, de még hogy! :)

Most pedig a megérdemelt pihenés az aktuális program, mert úgy érzem, eddig még sosem érdemeltem ki ennyire a vakációt. Kegyetlen 2 hónap volt, sok sírással, szomorkodással, tanulással, de megérte, és most visszanézve nem is volt annyira durva - vagy csak már elmúlt bennem a fájdalom, és a kialvatlanság, bár aludni még mindig tudnék egész nap.