Most épp itthon lustulok, illetve tanulnék, hiszen kedden már vizsga, aztán jön a többi, és fejem veszem, ha nem sikerül minden vizsgám egyből. Ami azt illeti, most nagyon rá akarok húzni a dolgokra. Iszonyatosan bánt, hogy év közben mégsem tanultam annyit, mint amennyit akartam, de azért nem halálosan rosszak a dolgok.

Jól vagyok? Azt mondanám igen. Tényleg jól vagyok. Vannak hullámvölgyeim, illetve voltak, pár hete, meg még most is néha, de már nincs bajom. Igazából rájöttem, hogy hagyni kell a dolgokat történni, mert úgyis az lesz majd, aminek lennie kell. Most a lényeg, hogy arra koncentráljak, ami itt van, aztán a többi majd csak lesz valahogy.
Már nem félek. Talán még egy picit, de közel sem annyira, mint pár hónapja. Minden egyszerűbb, talán szebb is. Azt hiszem, itt egy kicsit felnőttem, másképp látom a világot, és másképp is értelmezem. Más az értékrendem, és más szemszögből nézem a dolgokat. Még mindig van néhány dolog, amit nem tudok másként kezelni, de azt is megoldom, és már úgy tűnik, hogy megváltozott.

A tegnapelőtt bevásároltam színes filcekből, mert hát talán úgy érdemes nekilendülni a vizsgaidőszaknak, hogy körbeveszem magam csodaszép színekkel, amik segítenek vizuálisan megjegyezni azt a sok maszlagot, amit meg kell. Amúgy 30 különböző szín, csodaszépek. Meg még füzetet is - tényleg nem értem, miért imádom ennyire őket, tök fölösleges, sima lapú, pedig fent van egy halom fehér lapom -, aminek a borítóján gitárkollekció van. Meg a szövegkiemelők. Jajj, otthagytam egy halom pénzt, de legalább sokáig örülhetek nekik.

Tegnap voltam Csíksomlyón, mert hát pünkösi búcsú, meg a nyereg. Aztán szép volt, meg sokan voltak, és úgy leégett a vállam, meg a karom, meg a hátam egy része, hogy most épp fáj létezni, de már csak megmaradok. Miután bejöttünk a nyeregből egyik tesómék otthagytak, mert a kicsi épp álmos volt, meg nyűgös és inkább elindultak haza. A probléma az volt, hogy a másik tesómékat nem értem el - illetve a hálózat totálisan összeomlott, és képtelenség volt telefonálni. Nem vagyok egy könnyen összeomló típus, de akkor egy pillanatig, abban a hatalmas tömegben, rekkenő hőségben majdnem leültem a földre és elkezdtem zokogni, mint egy kisgyerek. Végül csak megtaláltuk egymást, és jó lett a végén minden.

A múlthétvégén meg az állatkert volt soron. Nővéremék jöttek fel, és voltak nálam is, meg aztán elakarták vinni Bellát a Zállatkertbe. Sajnos esett, de azért szép kis élmény volt. Mondjuk az egy kicsit szomorú, hogy elhanyagolt egy része, de hát örüljünk annak, ami van. Talán majd jobb lesz, vagy elmegyünk megnézni egy jobbat, mert azt csak lehet. :)


Holnap reggel megyek vissza, viszont semmi kedvem vonatozni. 4 és fél óra, hihetetlen. Jó lenne, ha képesek lehetnénk a teleportálásra, sokkal egyszerűbb lenne minden. Sokkal.

Még egy kicsit belemászok a sejtbiológia csodálatos bugyraiba, mert hát vizsga, meg úgysem bukom meg, de azért mégis. K