Az utóbbi időben egy kicsit szétestem, szétestek a napok, az egyetem, és már azt sem tudom, hol áll a fejem. Elég nagy a hajtás - illetve kellene legyen, de még mindig nem értettem meg, hogy akkor most mi is van, és még mindig hihetetlen az egész.

Ahogy ma jöttem vissza Vásárhelyre, és láttam szépen elszaladni a tájat a vonat mellett, illetve azt, ahogyan a csíki, lemaradott, kopár tájból átérek ebbe az élénkzöld csodába, ami tele van virágokkal, illatokkal! Tényleg különös, hogy csak néhány kilométer a távolság, mégis mennyire különbözik a természet. Otthon majd csak májusban lesz olyan csodaszép minden, mint most itt. Igazából ez nem is zavar, azt is szeretem, meg ezt is - úgy, ahogy, de szeretem, csak nem akarom elfogadni.


Talán említettem már, hogy nem igazán szárnyalok a várostól, nem a szívem csücske, úgy érzem, túlnőttem rajta. Mondom én, aki 18 éves koráig egy ennél 4x kisebb város mellett élt. A tavasz viszont megszépít mindent. Teljesen mindent, és még azt is eléri, hogy egy kicsit szeressem, és ne kényszerből kelljen itt élnem.

Ideje ismét felvenni a lendületet és mindenhova elmászkálni, ahová hívnak, hiszen most van itt az ideje élni. Igaz ám, hogy egy hónap múlva már nyakig leszek a vizsgaidőszakban, illetve már most benne vagyok legalább derékig, de még úszni tudok, haladok is, azt hiszem.